Ez az út nem jöhetett volna létre, ha nincs a

2005. október közepén a Hewlett-Packard konferenciát tartott a termékeivel dolgozó embereknek a világ minden tájáról. Így életemben először sikerült kijutnom az Egyesült Államokba. Ez a weboldal a tapasztalatokról, élményekről mesél.

Az egész szimpóziumot tulajdonképpen szeptemberre tervezték, ráadásul New Orleans-ba. Már a vízumkérelem idején mondták az amerikai követségen, hogy biztos lehetek benne, hogy akkor és ott konferencia nem lesz, sőt más sem. (Pedig lett. Víz. Sok.) Ettől függetlenül a vízumot megadták, rögtön a legelső alkalommal, ráadásul tíz évre korlátlan számú belépéssel. Igaz, gyaníthatólag azért, mert eleve üzleti útra kértem, a beutazás célja nem magánjellegű volt. Mivel a HP átütemezte az eseménysorozatot Orlandóba egy hónappal későbbre, ez lett az a hely, ahol először nézhettem szét. (Mielőtt valaki félreérti: máshol nem jártam, de optimistán állok a kérdéshez. Különben jövőre Houston, Texas állam lesz a konferenciának otthont adó helyszín.)

Rögtön az odaút nem telt el eseménytelenül. A repülőjegyen látszott, hogy elég necces lesz elérni a csatlakozásokat. Orlandóba jutni Budapestről két átszállással kellett, egyszer Párizsban, azután New Yorkban. Miután számomra teljesen ismeretlen okokból mindjárt 40 perces késéssel szálltunk fel, le is késtem a New York felé menő járatot. (Itt szúrnék közbe két megjegyzést. Az egyik, hogy én még akárhányszor repültem, gép menetrend szerinti pontossággal még az életben nem szállt fel. Egyszerűen nem vagyok képes megérteni az okát. Akkor minek van menetrend, ha ennyire rock'n'roll-jelleggel indulnak a járatok? Nem is beszélve arról, hogy ragyogó idő volt. Mert még ha köd van, netán irgalmatlan jégverés, azt mondom, oké. A másik, hogy odafelé és visszafelé is mind a 3-3 légijárat Delta volt. Legalábbis papíron.) Az első dolgom volt tehát Párizsban, hogy átütemeztessem a helyeimet olyan járatokra, amikkel el is jutok a célállomásig. Értelemszerűen ez a New York-Orlando viszonylatot is érintette. Az odafelé út is kissé fárasztó volt, mert kilenc órát repültünk, de az időeltolódás miatt ez csak plusz három óraként jelentkezett, azaz aznap ébren töltöttem plusz hat órát csak úgy. Ez nem lett volna baj, ha előtte való éjszaka tudok aludni, de mivel egy szemhunyásnyit sem sikerült, amikor végre megérkeztem a hotelbe, akkorra már kb. 44 órája ébren voltam. De hol volt az még! Annál is inkább, mert - ebben persze biztos voltam, amikor láttam, hogy itt átütemezésre kerül sor, - New Yorkba érve kiderült, hogy csak én vagyok ott, a bőröndöm nem. (Egyből eszembe is jutott az a graffity, amikor egy légitársaság azzal hirdette magát, hogy milyen gyorsak: "Reggeli San Franciscoban, ebéd New Yorkban". Alatta kézírás "Csomag a Bermudákon".) Ott persze elmagyarázták, hogy repüljek csak tovább Orlandóba, és majd ott tegyek ezügyben panaszt. Orlandóig egész fájdalommentes két és félórás út volt, itt csak egyetlen meglepő tény érdemes említésre. Aki utazott már repülőn, annak ismerős, hogy minden felszállás előtt a légikisasszonyok (vagy a férfiak, de ez ritkább) elmutogatják, különböző veszélyhelyzet esetén mi a teendő. Ilyenkor a kísérő szöveg vagy valamilyen rögzített berendezésről megy, vagy az egyikük élőben beszél a kihangosított mikrofonba. Nos, az utolsó gépen, ami amerikai belföldi légijárat volt, és az egyetlen, amit eddigi életem során pontosan indulni láttam, a mutogatás alatt halk, lágy zene kíséretében elrapelték a vész esetén teendőket! Először nem akartam hinni a fülemnek. Leszállás után Orlandóban tehát panaszt tettem a csomagjaim miatt. Felírtak minden adatot (egyébiránt roppant készségesek voltak), többek között azt is, hol szállok meg, hogy majd kihozzák, ha megvan. Mivel semmilyen iránymutatással nem szolgáltak azügyben, hogy mikorra számíthatok rá, vagy hogy egyáltalán meglesz-e, rögtön láttam, hogy a másnapi program (nem véletlenül mentem úgy, hogy legyen egy napom: bejött, erre szükség is volt) ruhavásárlással fog telni, ha nem akarok az éppen rajtam lévőbe túlságosan belebüdösödni. Ezek után fogtam egy taxit (majd' összeestem, az kellett volna még, hogy azzal szórakozzak, hogyan jutok el tömegközlekedéssel a hotelig, és mint utólag kiderült, úgy nem is lehetett volna), bejelentkeztem, és egy gyors fürdés után beájultam az ágyba. (Itt jegyezném meg azt a tényt is, hogy a taxisofőr, amikor meghallotta, hogy nincs meg a csomagom, egyből azt kérdezte, hogy csak nem Deltával jöttem, ugyanis híresek erről a nagyszerű képességükről. Na így utazzatok Deltával.)

Másnap tehát nyakamba vettem a várost, először teljesen amatőr módon gyalog. Mielőtt valaki túlságosan lesajnálna, hogy ilyen hülye nem lehetek, gyorsan szeretném tisztázni, hogy ez teljesen tervezett és szándékos volt. Egyrészt meg kellett látnom, hogyan néz ki a közvetlen környék, másrészt ha nem tudok semmit a helyszínen lévő (tömeg)közlekedésről, akkor elég nehéz célirányosan megtalálni az első buszmegállót. Itt jegyezném meg, hogy Orlando sík vidék magas felhőkarcolók és tulajdonképpen tömegközlekedés nélkül, legalábbis az a része, ahol én laktam. (International Drive, saját home page-e van. Klikk, ha valakit érdekel.) A tömegközlekedés gúnynév ebben az esetben kimerült egy nagyjából húszpercenként járó buszból, amivel végülis pont a nagyobb outleteket és mall-okat lehetett elérni. Így álló nap "shoppingoltam", hogy némi tiszta ruhára tegyek szert. A bőröndöm hogylétéről közben folyamatosan érdeklődtem telefonon, szerencsére volt hozzá egy ingyenesen hívható szám. Elég jól működött az automatizmusa a dolognak: kaptam egy tízjegyű kózdot, ezt kellett a telefon segítségével begépelni, és automatikusan bemondták a keresés státuszát. Nem egészen egy nap múlva a Delta még nem találta csomagot, rá kb. 6 órával a státusz már átment a "megtalálva, szállítás alatt"-ra, újabb pár órával később pedig le is rakták a szálloda recepcióján. Hiányozni semmi nem hiányzott belőle. Ja, ezzel a kóddal állítólag a weben is lehetett volna érdeklődni, de lévén a notebookom a bőröndben volt, hiába volt ingyenes net a szállodai szobákban, megnézni ugye nem tudam mivel... Még aznap (a "0. napon") szóba elegyedtem egy megállóban egy fószerrel, aki szintén a HP konferenciájára jött, és mondta, hogy regisztrálni magam már lehet, és szerinte ne várjam meg az első napot, mert biztosan iszonyú sokan lesznek. Bár a konferencia napjain ingyenes buszjáratok üzemeltek a konferenciaközpont és azon hotelek között, amikbe szobát a HP portálján lehetett regisztráláskor foglalni, az egyetlen buszjárat (I-Drive trolley) gyakorlatilag szintén használható volt, így vettem is rá kemény 10 Dollárért (Totális mellékzönge: általános iskolában még azt tanították, hogy a pénzegységeket - a váltópénzek kivételével - nagy kezdőbetűvel kell írni. Nem csak a Forintot, a külföldieket is. Ehhez képest ezt manapság sehol, mutatóban sem látom. Mi ezzel a helyzet? Megváltozott?) egy egyhetes bérletet. Ez később jól jött.

Magáról a konferencia előadásairól nem akarok írni, túl szakmai lenne. Én OpenVMS és Tru64 UNIX session-ökön vettem részt. Jók voltak, azt kell mondjam. A konferencia helyszíne viszont megér egy paragrafust. A rendezvény az Orlando Convention Center nevű komplexum észak/déli épületében zajlott. Maga az épület saját becslés szerint (ebben sosem voltam jó, szóval akár tévedhetek is) nagyobb, mint a BNV teljes területe! Legalul két irgalmatlanul nagy teremmel, fentebb (összesen három szint volt) kisebbekkel, ahol az előadások zajlottak. A két nagy terem egyikében a szervezők az étkeztetést bonyolították le, a másikban pedig partnercégek állítottak ki. (Pont, mint egy mini IFABO, ha valakinek ez a név még mond valamit.) Egyébként állítólag hozzávetőlegesen négyezer ember regisztrálta magát, magyar ebből három. Direkt megkérdeztem. Az egyikről, akinek - érthető okokból - nem értettem sem a saját, sem a cége nevét, azt mondták, be sem jelentkezett, a másik pedig HP-s volt. Nem találkoztunk. Állítólag ez volt az első nemzetközi konferencia, (és ezt évenként szeretnék ismételni,) de ehhez képest is azt kell mondjam, profi volt a szervezés. Az előadásokra - amikből párhuzamosan rengeteg futott a sok témakör miatt - saját weboldalon kellett jelentkezni, és minden terem előtt volt egy vonalkódolvasó, és csak akkor lehetett bejutni az előadásra, ha előtte az ember "leszkennelte" a rajta lógó, a regisztrációkor kapott vonalkódot. Ezt egyébként folyamatosan viselni kellett, mert a biztonsági őrök azonnal kekeckedni kezdtek, ha nem látták. Ezt a fajta biztonságot kicsit túlzásba is vitték figyelembe véve a felmerülő "veszélyek" lehetőségét... Az előadások egyébként hajnali nyolctól kezdődtek, előtte kellett (lehetett) reggelizni, és este hatig tartottak. Utána valamilyen szervezett programot prezentáltak, mint reggae-party, HP Certified Professional vacsora stb. Az étkezést egész napra végig biztosították, ezzel nem volt gond. Rögtön első nap megszólított egy egyiptomi srác, nagyon jól beszélt angolul, onnantól szünetekben (ő egész más előadásokra mászkált) együtt dumálgattunk. Jófej csóka volt, sokat röhögtünk, így legalább én sem egyedül unatkoztam. (Ő látszik a képeken a nagy fekete limuzin mellett. Direkt lefényképeztette magát, tetszett neki az autó.) Magáról a konferenciáról és a helyszínről többet nem is érdemes írnom, a tapasztalatok, élmények jórészt úgysem arról szólnak.

A továbbiakban a témakörök rendszerezetlenül, időtől függetlenül kerülnek terítékre, ahogy eszembe jutnak. Itt van mindjárt az emberek kérdése. Sokat hall az ember például arról, hogy az amerikaiak kövérek. Megfigyelésem szerint ez az esetek túlnyomó többségében a nőkre igaz. Sőt, anélkül, hogy bárkit direkt és szándékosan bántani akarnék, azt kell mondjam, hogy sokkal jobban illik ide a "nő" kifejezés helyett a "nőstény humanoid". Ha lát az ember egy amerikai családot, a családfő (bocsánat, a férfi) legtöbbször teljesen normális testalkatú, a nőkről viszont azonnal eszébe jut az embernek, hogy vajon a Greenpeace mikor próbálja őket visszatuszkolni az óceánba... A bajt tetézi, hogy mindezek mellé képesek az elképzelhető legelőnytelenebbül öltözködni. Némelyik úgy néz ki, mintha egy túltömött zsák krumplit először egy hétig vízben áztatnának, mielőtt kiteszik a napra. Tulajdonképpen eszembe jutott, és ezt a férfiakkal szemben roppant igazságtalannak tartom, hogy ez miért nem lehet minden további nélkül egyszerűen válóok? Bezzeg ha a férfi hűtlen, akkor van nagy jajveszékelés! De hogyan legyen hűséges valami ilyesmihez? Sajnos tényleg sokan úgy néznek ki, hogy a férjük helyében szexuális igény esetén szívesebben látogatnék meg egy disznóhízlaldát... Az egész csúcsa pedig, hogy gyakran látni olyat (pl. bevásárlóközpontokban), hogy a rokkantaknak fenntartott elektromos kocsikkal közlekednek, csak mert egyszerűen olyan kövérek, hogy nem tudnak sétálni sem. Ez egyszerűen nonszensz! Viszont igaz, ami igaz: dohányozni alig-alig láttam valakit! Roppant ritka. Más kérdés az is, hogy szembe nem bántanék meg célzottan én sem szívesen senkit, tudniillik aranyos, segítőkész, normális embereknek tűntek így az egy hét leforgása alatt. Igaz ugyan, hogy a neveltetés és az életmód miatt gyakorlatilag kiölik belőlük a gondolkodás képességét, sokkal inkább tűnnek a hétköznapi cselekedeteikben programozott robotoknak, mint olyasvalakiknek, akik felülbírálhatják akár csak a legegyszerűbb szabályokat is. Nekem személy szerint sosem tetszett ez az ún. "keep smiling always" hozzáállás sem. Miért ne mutathatná ki, ha másként érez? Ez is csak egy összetevője az egész nemzetükön átívelő álszentségnek és képmutatásnak. És hát ha ez valakinél "túlcsordul" (ahogy szakmai berkekben mondani szokás), akkor fog sörétes puskával járókelőkre lövöldözni a városban. Itt jegyezém meg, hogy úgynevezett "jó nő"-t alig láttam négyet-ötöt, de azok is nagy valószínűséggel mexikóiak voltak. Mind kinézet alapján, mind onnan gondolom, hogy kettőt hallottam beszélgetni - spanyolul.

Autók. Kiutazásom előtt a Házisárkány határozottan kérte, hogy fényképezzek már amerikai autókat. Mivel én magam sem ültem korábban ilyesmiben, vártam is az alkalmat. Emiatt van pár kép járművekről, bár a számomra kívülről egyik legjobban tetsző autóról, a Ford Mustangról (a legújabbról) nem tudtam képet készíteni, mert álló helyzetben nem láttam egyet sem, csak a városban közlekedni. A másik ilyen impozáns gépcsoda a Dodge Ram. Sejtettem, hogy európai autó alig van, de hogy ennyire kevés, az meglepett. Olasz és francia autót mutatóba sem láttam (na ez nem lepett meg), Mercedest és Volvot is alig (Saab-ot szintén egy darabot sem), 5-6 darab Audit és Volkswagent, BMW-t kicsit többet (főleg X5 vagy X3), és a leggyakoribb a Jeep volt, de még így is elenyésző számban. A japán márkák közül messze a legtöbbet Toyota-t lattam, de Hondaból láttam olyan gépeket, amiket korábban csak autókatalógusban, és valami iszonyú jól néztek ki. Ez nagyjából igaz a Nissanra is. Egyszer szóba elegyedtem a konferenciára éppen fuvarozó buszsofőrrel, és kérdeztem, hogy igaz-e, hogy odakint nincs diesel autó. Mondta, hogy igaz, de a magyarázattól azt hittem, elsírom magam: merthogy ők szeretik a sebességet. Na, gondoltam, kis barátom, gyere át egyszer európába (az amerikai habitushoz képest bárhová), nem mondanál többet ilyen hülyeséget. Ilyen tetű lassan népet közlekedni én még életemben nem láttam! Nézni is idegesítő volt! Tisztában is vagyok vele, hogy ha én odakint élve elkezdenék vezetni, két hét múlva kitoloncolnának és egy életre kiutasítanának csak az elkövetett gyorshajtások miatt... (Másrészről és zárójelben: én is a diesel-utálók táborában voltam pusztán amiatt, mert ezek az autók túl lomhák és lassúak. Voltak! Mára ez már nem igaz, így semmi bajom velük. Persze a technológia ilyen irányú fejlődéséről az amcsik vajmi keveset sejthetnek.)

Igen érdekesen működnek náluk a vécék is. A csésze szügyig meg van töltve vízzel, aminek az a következménye, hogy a szervezetből távozó exkrétum által felcsobbanó víz miatt a bidé szerepét is betöltik, ha nem is a leghigiénikusabban. Főleg, amikor a második turnus érkezik, mert akkorra már az ember alatt megfelelően hígított elegy található. Persze egy jó bidétől nem lesz a teljes combom, rosszabb esetben a hátam(!) is vizes. Hogy ezt ki találta ki, és főleg milyen megfontolásból, az roppantul furdallja az oldalamat. Hát ennyit a kultúrális különbségek ilyen formában történő megnyilvánulásáról.

Említésre méltó a környéken az állat- és növényvilág. Pontosabban: a flóra szép, bár tulajdonképpen jórészt pálmafákból áll, míg az állatokról két dolgot tudnék megjegyezni. Az egyik, hogy iszonyú mennyiségű gyík van. Semmi extra, barnásszürkék (mondhatni "seszínűek"), és kisebbek, mint otthon, durván 6-12 cm a teljes hosszuk. Viszont nappal, jó időben egy négyzetméteren van vagy négy. Továbbá szemre jóval fürgébbnek tűntek, mint az itthoni társaik. Mintha még kisebb magasságokat (1-2 cm) ugrálni is láttam volna őket. A másik, hogy szép nagy madarakat lehet látni közel az emberekhez vízfolyások mellett, amiben rengeteg kisebb-nagyobb hal van. Egyszer láttam egy jó 60 centis csukát is. (Nem vagyok egy horgász-alkat, de - legalábbis azt hiszem, - egy csukát még megismerek. Vagy ha nem az volt, akkor is tök úgy nézett ki.) (Magyarországon már mind a halakat, mind a madarakat megették volna a cigányok. Jöhet hozzám a kisebbségi jogvédő hivatal, de tény például, hogy a miskolc-tapolcai csónakázótóban azért volt nehéz elterjeszteni a hattyúkat, mert a nem teljesen kifejlett példányokat mindig ellopkodták a romák. (A nagyokat nem tudták, mert azok piszokul csípnek. :-)))

Az idő Orlandóban meglehetősen meleg volt még október közepén is, nem gondoltam volna. Vajon milyen lehet, amikor éppen dühöng a nyár? Árnyékban 26-30 fok, persze Celsiusban. Kint Fahrenheitben mérnek, de az átszámítás számológép nélkül elég nehézkes. Igazán akkor éreztem jól magam, amikor borult volt az ég (az utolsó két nap), mert ha emellé még a nap is sütött, akkor igencsak csorgott rólam a víz. (Ha valaki veszi a fáradságot, és megnéz egy térképet, láthatja, hogy Orlando nagyjából ugyanazon a szélességi körön van, mint például Jeruzsálem.) Nyílván azért, mert az "őslakosok" sem bírják ezt a hőséget, légkondícionáló berendezés mindenütt üzemelt, még a buszokon is. (Tippjáték: vajon a BKV mikor fog légkondícionált buszokat üzemeltetni?) A baj csak az volt, hogy nem értelmes módon, hanem olyan erőltetett mértékben, amitől rendesen fáztam, de nem kicsit! A konferenciaközpontban első napon még csak egy szál pólóban flangáltam, aminek az lett az eredménye, hogy teljesen bedugult az orrom, és még enyhe hőemelkedésem is lett. Sikerült egyszer egy hőmérőt látnom, amin Celsius-skála is volt, és azt láttam, hogy 20 fokot mutat. Első hallásra ez lehet, hogy nem tűnik túl alacsonynak, de ehhez két megjegyzésem lenne. Az egyik, hogy próbáljon meg valaki mozdulatlanul végighallgatni egész napos előadássorozatot ilyen hőmérsékletben, szét fog fagyni. A másik, hogy ahhoz, hogy egy emberekkel telt csarnokot 20 fokra le lehessen hűteni 30 fokos külső hőmérséklet mellett, 20 foknál alacsonyabb hőmérsékletű levegőt kell befúvatni. És ez mindenhol. Amikor megérkeztem a hotelszobába, első dolgom volt teljesen kikapcsolni a légkondit, és még így is fáztam. A konferencia maradék napjait pulóverben ülve töltöttem... De ilyen elmebeteg mértékben hűtötték a buszokat, bevásárlóközpontokat, (gyors)éttermeket is.

Az étkezésről. A kajáik bár meg sem közelítik a magyar konyhát, a jórészt olasz/kínai/japán étterem mellett sok a tipikus amerikai gyorsbüfé, és mondjuk az angol lehetőségekhez képest annál messze-messze jobbak. Bár a konferencia alatt - mint már írtam - gondoskodtak az élelmezésünkről (lásd később), amikor egyedül lézengtem valahol, direkt mindig hamburgert tömtem magamba csak a feeling kedvéért. :-) Persze nem McDonald's-ot vagy Burger King-et, hanem helyi kisebb éttermek vagy étteremláncok kínálatát. Voltak rosszabbak, jobbak is. (Bár a prímet nálam továbbra is a Whopper viszi.) A konferencián a reggeli (pontosabban a "hajnali") egy egységcsomagból állt, amiben volt 100%-os narancslé, egy bagel, 1 db gyümölcs (alma vagy narancs), és adtak valami szendvicsfélét, amiben vagy valamilyen rántottaféleség volt vagy húspogácsa. Elég vacakok voltak, a reggelik nem ízlettek. Az ebédek viszont annál inkább. Nem nagyon volt buborékmentes pia, viszont a Sprite a Magyarországon kaphatóhoz képest kifejezetten poshadásízű volt. (Nem tudok rá jobb hasonlatot.) A többi ital íze viszont megegyezett az itthon kaphatóéval. (Már amit kóstoltam.) Buborékmentes italból csak 100%-osat láttam, ami nem a kedvencem. (Nem különösebben érdekel, hogy nem olyan "egészséges", de a "hígítottabb" verziók sokkal ízletesebbek számomra.) Gyümölcsből kétfélét kóstoltam. Az alma, amit ettem, starking volt, az a nagyon bordó, csúcsos végű. Általában ezt az almát kevésbé szeretem, mint bármelyik más fajtát, mégis a kinti iszonyú finom volt. Nem úgy a narancs! Ahhoz képest, hogy Orlando Orange County-ban fekszik (gyanítom, mert narancstermelő vidék, meg is van hozzá az időjárásuk), még Magyarországon is jobb narancsokat lehet kapni. (Életemben a legfinomabb narancsokat egyébként Izraelben ettem, olyan jókat azóta sem sehol.) Ez meglepett. Egyszer direkt megkóstoltam egy tipikus amerikai doughnut-ot, és pontosan úgy jártam, ahogy gondoltam is: a feléig jutottam, utána már a fülemen folyt ki a cukor... Utolsó nap egy supermarketben vettem halkonzervet, ami meglepően ízletes volt - a dobozát elolvasva kiderült, hogy Spanyolországból vitték be. :-)

Néha gondjaim voltak a szövegértéssel. Érdekes módon volt, akinek a beszédét tökéletesen értettem, és volt, aki mintha nem is angolul szólt volna hozzám. Na ezek a helyzetek elég kínosak tudnak lenni. Nem tudtam különbséget tenni bevándorló/nem bevándorló, fekete/nem fekete között, minden csoportból volt mindenféle kiejtés. Nem is igazán értem, hogyan lehet ennyiféle. Persze mivel a saját anyanyelvét másként beszéli az ember, lehet, hogy az alábbi ítéletem téves, de szerintem két tetszőlegesen választott magyar ember között ekkora eltérés nincs. Világos, elhiszem én, hogy egy a magyart csak tanuló külföldi semmit nem értene pl. Győzike dumáiból, és lennének még példák, de nem hiszem, hogy mi ilyen szórással működnénk. (Oké, nem is vagyunk annyian.)

Állítólag az International Drive, ami mellett laktam, pont Orlando bevásárlóközpontja. Tele van outlettel és mall-lal. Mivel a távolságok óriásiak (megtévesztő, ha csak térképet néz az ember), autó kell a bejárásukhoz. A két legnagyobb között közlekedett a már említett I-Drive trolley, de egyszer elsétáltam egy harmadikhoz. Másfél órámba telt (pedig én gyorsléptű vagyok), visszafelé már taxit fogtam. :-) Maguk a bevásárlóközpontok bár nagyok, akkora egyik sem volt, mint pl. a WestEnd City Center Budapesten. (Életem legnagyobb ilyesmi bevásárlóközpontját Dél-Afrikában láttam Johannesburg mellett. Na abban el lehetett veszni.) Jórészt ruhaboltokat tartalmaztak, az outletek néha jó drága márkákkal (Versace, Armani, Ralph Lauren stb.). Amerika egyébként sem olcsó, ezt nem tudom, ki találta ki, de folyton azt hallottam előtte - igaz, régebben -, hogy milyen olcsó a ruha, kaja, taxi, autóbérlés. Hát egyik sem! A ruhák pont olyan árban vannak, mint itthon, venni azt lett volna érdemes, amit esetleg itthon nem kapni. Néztem műszaki cikkeket (konkrétan mini-SD memóriakártyát kerestem), durván másfélszerese az itthoni árnak. (Gondoltam, ha olcsóbb, veszek, de persze így letettem róla.) A taxi sem olcsóbb, sőt, bár ezt nehéz összehasonlítani. A kaja sem olcsó egyáltalán, még nekem is 5-6 Dollárba került egy-egy étkezés (szerencsére ritkán kellett erre költenem), pedig én a magam 65 kilójával igen energiatakarékos üzemmódban üzemelek, kevés élelemmel jóllakom. Az meg a leggyakrabban hallott infó, hogy autót bérelni megéri. Fenéket! El szerettem volna menni a Kennedy Space Centerbe, gondoltam, utánajárok. Egy napra biztosítással és adóval 75 Dollárért (kb. 16000 Forint) kaptam volna legolcsóbban autót. Magyarországon ennek feléért is lehet gépkocsit bérelni! Ez a program így kimaradt. Itt jegyezném meg, hogy látom a lelki szemeim előtt, miszerint páran azt mondanák erre, hogy de az ottani fizetésekhez képest nincs drágaság. Valahogy ezzel sem tudok egyetérteni. Nézegettem, mekkora fizetést kaphatnék a végzettségemmel, és úgy gondolom, nem tudnánk a barátnőmmel igazán jobban élni belőle, mint itthon az itteni fizetésünkből.

A fémpénzeket nehezen szoktam meg, különösen könnyen keverhető az ötcentes és a negyeddolláros. A dime-ot pedig úgy kellett megkérdezni, mennyit ér. Mint másodjára megtudtam, tíz centet, de a legelső alkalommal egy ürge (na ő sem lehetett odavalósi) jól átverte magát, mert felváltott nekem egyet két negyeddollárosra... (Gyanús is volt, ezért kérdeztem rá másoktól még egyszer.) Nagyon szuper viszont, hogy hitelkártyát elfogadnak gyakorlatilag mindenhol, a legkisebb kitelepített bódéktól a gyorséttermekig. (Ezt is évek óta hiányolom kis hazánkban.) Ráadásul a POS-terminálok gyorsak, lehúzzák a kártyát, és még vissza sem tudom venni normálisan, ki is jött a slip (az aláírandó papír). Egyébként érdekes, a németeknél és az osztrákoknál is ezt tapasztaltam. Hogy hazánkban ez is miért nem tud így működni? Ami viszont az árképzésnél zavart, az az a tény volt, hogy a feltüntetett árak nem tartalmazzák az adót. El nem tudom képzelni, miért jó ez. Oké, hogy a forgalmi adót minden állam maga állapítja meg, de szerintem egy vevőt az érdekel elsősorban, neki mennyibe kerül egy adott termék vagy szolgáltatás, nem az, hogy ebből mennyi az eladóé. Jó, hogy nem kell mindjárt valamilyen függvénytáblázattal rohangálni a végső összeg megállapításához. Szóval ennek nem sok tetejét látom.

Megszállni egy Mariott Hotelben szálltam meg, ami elég kényelmes volt, bár hideg (ezt már említettem), de azt azért nem értem, hogy (nettó) 125 USD-ben hogy nincs benne a reggeli. Ugyanis nem volt. Rendben, hogy a HP által biztosított reggeli miatt ez kivételesen nem okozott gondot, de ez európában ennél jóval kevesebb összegért is alapszolgáltatás. Másrészt viszont ingyen szélessávú internet volt a szobákban, ami kifejezetten meglepett, és jól is jött. Legalább tudtam levelezni.

Az egyik fényképen látható egy roppant érdekes szerkezet. Két kerék van egy tengelyen, azon pedig egy kormányszerű rúd. Évekkel korábban olvastam róla, hogy fejlesztenek egy ilyen elektromotoros közlekedési eszközt, de nem hittem el, hogy valaha megvalósul. Alul az akkumulátor némi ballasztként funkcionál ugyan, de főleg a benne lévő processzor nem hagyja felborulni. Rá kell állni, és a testsúly előre-hátrahelyezésével lehet elindítani és megállítani. Kormányozni úgy lehet, hogy a "kapaszkodórúdon" van egy jobbra-balra tekerhető gyűrű, és amerre az ember eltekeri, arra fog fordulni. (Az az oldali kerék lassabban forog.) A fényképezésre két nappal sikerült kipróbálnom, nagy élmény. Felszállni rá nehézkes (legalábbis elsőre), de a haladásba-megállásba 15 másodperc alatt bele lehet jönni. Finoman, lábujheggyel kell operálni vele. Feltétlenül be kell szerezzek egy ilyet! :-)

A konferencia utolsó napján a záróbeszédet John Glenn szenátor tartotta, aki űrhajós volt pár évvel korábban. (Én mondjuk az életben nem hallottam róla, bár Neil Armstrongon kívül senki másról sem.) Tipikus megírt beszéd volt, az elején poénkodott egy kicsit, hogy a hallgatóság a későbbiekben is figyeljen, aztán komolyabb dolgokról beszélt. Először az űrutazásokról általában, ez még számomra is érdekes volt. Utána azt kezdte fejtegetni, hogy miért is lett Amerika a világ vezető hatalma. Két indokot hozott fel, a második - és azért írom ezt előre, mert ezzel egyet is értettem, - az volt, hogy Amerika sok pénzt öl kutatásba/fejlesztésbe. Az első pedig szerinte az, hogy amerikában a világon a legmagasabb az oktatás színvonala. Na ezen a ponton kezdett lanyhulni az érdeklődésem, ugyanis ezt még csak csúsztatásnak sem nevezném: ez egyszerűen baromság. Lehet, hogy Iránhoz, Mongóliához vagy Csádhoz képest magas színvonalú az oktatás, de Európa legtöbb országához vagy Japánhoz képest ki van zárva. (Persze igaz, hogy én az oktatás színvonala alatt nem az oktatás körülményeit értem, hanem hogy mit oktatnak, illetve hogyan.) Legyen szó akár az általános iskoláról, akár középiskoláról, akár a felsőoktatásról. Viszont itt írnék le egy érdekes tényt, amit a szenátor mondott, amikor még az űrutazásról beszélt: ha a Föld átmérője két méter lenne, akkor a rajta lévő levegőréteg vastagsága mindössze két és fél milliméter, tehát abszolút egy "filmszerű" bevonat.

Ezen íromány vége felé hagytam egy filozófikus beütésű fejtegetést, ez pedig a biztonság kérdése. Akik ismernek, tudják, hogy határozottan visszautasítom ugyan az anarchista jelzőt magammal kapcsolatban, de elég keményen liberalista vagyok, azt vallom, hogy az emberi szabadságjogok mindenek felett kellene, hogy álljanak, és nem létezik semmilyen vélt vagy valós felsőbbrendű eszme vagy szervezet, ami e felett prioritást élvezne. Emiatt iszonyatosan fel is háborodtam, hogy a bőröndömet úgy kaptam vissza, hogy le volt róla törve a zár. Milyen jogon? Csak azért, mert ők amerika? Ugyan már! Ha csinálok valami rosszat, büntessenek meg. Ha kétségük lenne, előbb beszéljenek velem, de hogy a hátam mögött úgy nézik meg a bőröndöm tartalmát, hogy azon irreverzibilis módon tesznek kárt, az számomra megemészthetetlen. Tudom, hogy - legnagyobb bánatomra - ezt el kell fogadjam, de ettől még jogom van ezzel borzasztóan nem egyetérteni, és jogom van ezt akárhol akármilyen formában kifejteni. Mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy márpedig egy "felsőbbrendű ellenőrzés" igenis elfogadható, kívánom, hogy tíz kilométerenként állítsák meg, amikor autót vezet, kétnaponta tartsanak nála házkutatást azt feltételezve, hogy fegyvert rejteget otthon, sőt, kívánom, hogy - akárcsak a hardcore kommunizmusban - ott álljon tőle öt méterre minden egyes pillanatban egy napszemüveges, bőrkabátos, háromajtós ruhásszekrény árgus szemmel, kétkedve bámulva. Majd ha ettől sikítógörcsöt kapnak, talán elgondolkodnak rajta, hogy nem jól van ez így...

Befejezésül egy vidámabb téma: hazafelé úton New Yorktól Párizsig egy pap mellett ültem. (Na jó, fogalmam nincs, hol helyezkedett el az egyházi ranglétrán, amúgy sem értek a különböző vallási "fokozatokhoz", de itt nem is ez a léneg. Csuhában volt kereszttel a nyakában és rózsafüzérrel az oldalán.) Nem tudom, emberileg milyen lehetett, de esze az nem sok volt. Azzal kezdte, hogy a stewardokat ugáltatta, mert nem talált valami kék mappát. A kézipoggyászának valami oldalzsebére mutogatott állandóan (a sztori elejéről lemaradtam a beszálláskor, az egészbe már csak a repülőgépen a helyem elfoglalásakor csöppentem), hogy ott nincs, pedig valamelyik légikísérő oda kellett volna, hogy berakja. Nagy nehezen kiderítették, hogy a poggyászának egy egészen más rekeszében van, amit keres, és amikor megláttam, leesett, hogy ebből sem lesz Nobel-díjas tudós soha: a mappája kb. háromszor akkora volt, mint az a zseb, amelyben eredetileg kereste. Nem is értettem igazán. Aztán sikerült azzal folytatnia, hogy képtelen volt a gépen osztogatott fülhallgatót bedugni az aljzatba, nem is oda próbálta, ahova kellett volna. (Eszembe is jutott az a játék, amit még óvodások kezébe adnak, hogy képes-e a kockát a négyzetalakú, a gömböt a körlakú és így tovább lyukba behelyezni. Neki lehet, hogy nem ment volna.) Ezek után nem volt képes felkapcsolni a világítását, állandóan a stewardesshívó-gombot nyomkorászta. És a slusszpoén: megkérdezte, hova megyek, és miután megbeszéltük, hogy ő még Párizsból repül tovább Olaszországba, én meg Budapestre, megjegyezte: "Úgy hallottam, Budapest gyönyörű ország." Ráhagytam... (Ékes példája a magas szintű amerikai oktatásnak, ugye?) Igaz, legalább meg sem próbált megtéríteni.

A képeket itt lehet elérni. Elnézést a hülye megoldásért, de - mint ahogy ez látható is - nem vagyok egy nagy web designer... (Megyjegyzés a képkehez: sok nagyon hasonló kép van. Ennek oka, hogy a fényképezőgépen található kis LCD kijelzőn nem látszik megefelelően a kép minősége, ezért inkább többször fényképeztem ugyanazt (kölönböző beállítással), hogy majd kiválogatom, aztán persze sose teszem meg, és megmarad az összes...)

Hevenyészve ennyit tudtam összeszedni az egyhetes kintlétemről, és mivel a cég megérdemli, hát álljon itt még egyszer:

ez az út nem jöhetett volna létre, ha nincs a