Houston, 2006

2006. szeptember közepén a Hewlett-Packard újólag konferenciát tartott, ezúttal Houstonban. Tekintettel a beszámolóimra való viszonylag magas fokú érdeklõdésre, ismét megosztanám a tapasztalataimat, élményeimet az olvasóközönséggel. (A tavalyi élménybeszámolót lásd itt.)

Kifejezett mázlimra a tavalyi kiutazást megelõzõ legmacerásabb eseményre, nevezetesen a vízumkérelemre nem kellett sor kerüljön, tudniillik azt - mármint a vízumot - múlt évben volt szerencsém tíz évre megkapni. A szállásfoglalás és a konferenciára történõ regisztráció a weben zökkenõmentesen zajlott, egyedül a repüléstõl féltem kissé. Nem konkrétan fizikai értelemben, hanem mert az utam - szerencsére ugyan mindössze egyetlen egy átszállással - Londonon keresztül vezetett. Aki hallgat híreket, tudhatja, hogy az embereket inkább lebeszélik arról, London legyen a tranzitország USA felé az ott bevezetett biztonsági ellenõrzés miatt. Tekintve viszont, hogy a repülõjegy arra volt a legolcsóbb, ez a megoldás maradt. A British Airways járataival volt szerencsém utazni, illetve pontosítok: jelenleg ezen sorokat még Houstonban gépelem üres esti óráimban a szállodaszobában (mondjuk nem is értem, miért nem a hotel mellett alig 200 méterre található Erotic Bar-ban iszom pl. gint (gyanítom anyagi okokból)), és egyelõre úgy néz ki, hogy a BA szerencsés választásnak bizonyult. Megjegyzem, hogy a szerencsés jelzõt itt a tavalyi utamat bonyolító Delta légitársasággal összevetve kell érteni, ugyanis legalább nem késtünk, illetve nem hagyták el a csomagomat. Viszontagság ugyanis mindjárt az indulásnál és az átszállásnál is akadt. Egyrészt hiába értem ki a Ferihegyre idõben, nem tudtak azonnal helyet biztosítani a gépen, így várnom kellett, amíg, ahogy mondták, egyéb utasokat áttesznek magasabb osztályba. (Hiába mondtam, hogy akár engem is áttehetnek, csak kedélyes mosoly kísérte bárgyú felvetésemet. Nyílván az egyik legolcsóbb jeggyel utaztam, emiatt elképzelhetõ, hogy én lettem volna az utolsó, akit magasabb osztályba pakoltak volna.) Mivel erre sokáig kellett várni, és nem is én voltam az egyetlen, aki így járt, nem értünk volna be indulásra a belsõ váróba. Hogy emiatt ne késsük le a gépet, a jegykiadó hölgyek elõrekísértek a biztonsági ellenõrzésig, ahol pár, régebben sorban álló utas erõtlen morgási kísérlete mellett azonnal átestünk az ellenõrzésen. Másrészt sajnos az odaút menetrend szerint úgy történt, hogy a Budapestrõl érkezõ gép a Heathrow repülõtéren szállt le, viszont a Houston felé továbbinduló járat a Gatwick-rõl szállt fel. Noha 3 és fél órám volt a leszállás és az indulás között, mégis alig értem el a houstoni gépet. A Heathrow-n fel kellett vennem a csomagjaimat, és magamnak átvinni, majd ismét feladni a Gatwick-en, repterek között ugyanis nincs automatikus csomagtranszfer. Bár ez nem volt nehézkes, és pikk-pakk megtaláltam azt a buszt, ami átvitt egyik reptérrõl a másikra (nyílván elõtte itthon utánanéztem a lehetõségeknek jól), továbbá mivel mindez összesen nem tartott két óránál tovább, volt másfél órám felszállni a gépre. Ezt csak addig tartottam elégnek, amíg meg nem láttam azt a hömpölygõ áradatot, ami a biztonsági ellenõrzéshez sorbanálló emberekbõl alakult ki. Eleve ha nem érem el azt a buszt, amivel átmentem, már fel sem tudtam volna adni a csomagjaimat, ugyanis öt perccel a check-in bezárása elõtt estem be. Ott mondták, hogy ha nem szólok, hogy megy a gépem, úgyis lekésem. Hát szóltam. Hiába. Közölték, hogy majd úgyis kiszólogatják azokat az embereket a sorból, akiknek a gépe 15 percen belül megy. (Mellesleg: akkorra "papíron" a beszállókapuk már be is vannak zárva.) Nagyjából 35 perces sorbanállás után, pont, amikor szólították volna az aktuális embereket (nem név szerint, hanem egy csóka körbeüvöltözte, hogy "Kinek megy a gépe 15 percen belül?!" (szofisztikált módszer, mi?)), értem az ellenõrzéshez. Ez úgy müködött, hogy bár a korábbi híresztelésekkel ellentétben fel lehetett vinni kézipoggyászt a gépre, abban semmilyen szúrós tárgy (nem csak szúrófegyver, de pl. körömreszelõ sem) nem lehetett. Nem lehetett benne továbbá semmilyen folyedék (bébitápszert leszámítva, de csak akkor, ha volt mellé bébi is, és abba (mármint a tápszerbe, nem a csecsemõbe!) bele kellett kóstolnia az azt felvinni szándékozó utasnak), illetve kozmetikai cuccok (pl. rúzs) sem. Szerencsére kivételt képezett még a kontaktlencsefolyadék, de azt sem lehetett egy üveggel felvinni, csak a kis tartót engedték meg. Mindezek mellett le kellett venni a lábbeliket (szándékosan nem cipõt írok, mert a teljesen átlátszó, "semmi se" nõi szandált is (olyan rajtam nem volt! ;-))), és azokat is átröntgenezték. Ezek után mint az állat rohantam a beléptetõkapu felé (hivatalosan volt még vagy nyolc percem a felszállásig, ilyenkor már rég becsukják a kapukat), és mire odaértem, attól a kb. 300 méter sprinttõl már nem kaptam levegõt. Az ott lévõ ürge teljesen fapofával közölte (bár látta, hogy mindjárt elájulok), hogy úgysem én vagyok az utolsó, még egyszer megmotoztak (cipõ ismét le-fel), majd felmehettem a gépre, ami kb. negyed óra elteltével indult is.

Maga az odafelé út roppant eseménytelenül telt kilenc óra ingerszegény környezetben. (Az egyetlen dolog, amiben a tavalyi légijárat überelte az ideit, hogy New York felé olyan gépen ültem, aminek minden ülésében lévõ, a magam elõtt lévõ kis LCD TV-t irányító vezérlõjével lehetett játszani. A mostanival csak TV-t nézni, és ezt nem értékeltem igazán.) Még azt is szórakoztatónak találtam, hogy a mellettem ülõ, 70 év feletti öregúr, már amikor éppen nem aludt a fedélzeten elfogyasztott tetemes mennyiségü vörösbor hatásának következtében, próbált velem szóba elegyedni. Igaz ugyan, hogy kétszer-háromszor elmondta ugyanazt, ám csak azt tartottam kissé fárasztónak, amikot azt fejtegette, hogy miért is nem szereti a zsidókat...

Leszállás után elég fájdalommentesen eljutottam a szállásomig, ahol is a szobám a 8. emeleten volt található. Innen egész szép kilátás nyílt, pár képet lehet is látni. Igaz ugyan, hogy a központtól és így a konferencia helyszínétõl is meglehetõsen nagy távolságra volt, de a HP üzemeltetett buszjáratokat a weboldalán foglalt hotelek és a konferencia helyszíne között.

Magáról a konferenciáról túlzott szakmai volta miatt ugyanúgy nem akarok írni, mint tavaly sem, rajtam kívül nem értékelné senki. Amit megjegyzésre érdemesnek találok, az az, hogy a konferenciaközpontot ugyanúgy légkondizták, mint tavaly, és bár hiába vittem magammal pulóvert már az elsõ napon, meg ugyan nem fáztam (legalábbis eddig, amikor éppen ezt a szöveget gépelem), de végigireszkettem mind a négy napot. Iszonyú! Ezek az amcsik meg vannak õrülve! És ami igazán furcsa volt számomra: nem csak én fáztam ám! Rengetegen reszkettek, dörzsölgették a kezüket, magukat, másnapra-harmadnapra már az emberek fele dzsekiben, kabátban rohangált, mégis senki szervezõnek eszébe nem jutott volna, hogy nem jól van ez így, esetleg lejjebb kéne vetetni a hütést. (Bocsánat, fagyasztást...) Egyébként minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint tavaly, nagyjából az élelmezés is. "Hajnalban" (nekem a hajnal úgy 9-ig tart, utána van reggel) reggeli (most végre nem "egységcsomag" volt, hanem valami svédasztalféle), nagyjából déltõl kettõig meg ebéd. Mivel szerencsémre nem vagyok válogatós (a kollégium elõnyei, ugye...), nekem a kajákkal nem volt bajom. (Az egyetlen kikötés, hogy ami állati eredetü, az ne legyen nyers, hacsak nem tejtermék.) Mivel eléggé közel van a mexikói határ, ez az ételek stílusán is érzõdött. (Nem mellesleg nekem úgy tünt, minden egyes houstoni az angol mellett folyékonyan beszél spanyolul is.) A fõétkezések között meg állandóan volt nasi, sós is, édes is, gyümölcs is. Sõt, jégkrém is volt, de én az elõadások közötti szünetben inkább kimentem az épületbõl a napra melegedni, nemhogy jégkrémet ettem volna. Igazság szerint piros szõlõbõl ettem degeszre magam, az iszonyú jó volt. (Tavaly ezt a jelzõt az orlandoi almára alkalmaztam). Édes, lédús, tökéletesen magtalan és ropogós, könnyen rágható héjú. (A magyar piros szõlõt kifejezetten nem kedvelem, itthon a zöldet részesítem elõnyben.)

Autófronton a felhozatal annyiban volt más az orlandoihoz képest, hogy még kevesebb európai autót láttam, japán is jóval kevesebb volt, és rettenetesen nagy volt a pick-upok aránya. (Itt jegyezném meg azt is, miszerint a tavalyi élménybeszámoló egy roppant súlyos tárgyi tévedést tartalmaz: a Jeep nem angol gyártmány, hanem amerikai!) Az emberek - legalábbis városon belül - ugyanolyan birkalassan közlekednek, de hála a tökéletesen párhuzamos belvárosi utaknak, illetve az ötsávos gyorsforgalmi hálózatnak, igazán beállt dugóval nem találkoztam, mégha a forgalom le is lassul néha. Houstonban rengeteg "makaróni-út" van, azaz nem szintbeli keresztezõdés, ettõl (is) tudnak gyorsan haladni. (Baromi feelinges volt ilyeneket látni!) Sajnos ilyenrõl nincs fotóm, mert ezt normálisan fényképezni nem lehetett. :-(

Az emberek ugyanúgy kövérek, mint amirõl tavaly is beszámoltam, bár itt már láttam néhányukat egy parkban kocogni. Na, õk nem is voltak túlsúlyosak! Jó nõt majdhogynem még annyit sem láttam, mint tavaly, mert akkor vagy ötöt, idén vagy kettõt. Tulajdonképpen ez nem teljesen igaz, mert a megérkezésem utáni vasárnap a hotel melletti bevásárlóközpontban - errõl még késõbb lesz szó - éppen divatbemutató készülõdött, amihez amatõr lányok jelentkezését vették fel, és ott az egy négyzetméterre esõ jó nõk száma baromi magas volt, de ennek számossága is úgy 25 körül csúcsosodott, és tekintve, hogy ide az ország bármely részérõl jöhettek, a minta nem reprezentatív, továbbá csak mázli kérdése volt, hogy éppen arra jártam. A "való világban" a helyzet sokkal inkább a fent vázolt prózai volt.

A szállásom Houstonban egy bevásárlóközpontban található hotelben volt, erre példa egyébként már Magyarországon is akad: az Atrium Hyatt beköltözött a Westendbe annak felépülése után. Ennek számos elõnyét érezhettem az eltöltött egy hét alatt. Mindenekelõtt amikor éhes voltam, és magamnak kellett megoldanom a táplálkozást, mégsem a szállodaszerviztõl kellett aranyáron rendelnem, hanem csak leugrottam a "food court"-ra, és 4-5 dollárból megvolt a vacsorám. Persze ez jórészt pizzában vagy hamburgerben merült ki, de mint tudjuk, az amerikai konyha legalább olyan híres, mint a német liberalizmus... Egyszer sikerült egy meglehetõsen csípõs pizzaszeletet kifognom, amin az elsõ másodpercben csodálkoztam is (sokan ismerünk "urban legend"-eket arról, hogy a külföldiek mennyire nem szívelik az erõs kaját), aztán eszembe jutott, hogy mégsincs messze a mexikói határ... A másik elõnye az volt a közeli bevásárlóközpontnak, hogy a kötelezõ shoppingolást egész fájdalommentesen megúsztam, legalábbis egy részét. Ugyanis ez Houston egyik legdrágább bevásárlóközpontja volt, és bár voltak üzletek benne emberi árú termékekkel, itt is a nevesebb boltokban (Armani, Versace, Ralp Lauren stb.) láttam "egyszerübb" ruhákat átszámítva többszázezer(!) forintos áron. (A csúcsot egy nõi kosztümkabát állította be a maga durván 750ezer forintos árával!) Érdekes módon viszont vasárnap - e bevásárlóközpontot leszámítva - az egész város halott volt, gyakorlatilag nem volt nyitva semmi. Be kellett buszozzak a központba a George R. Brown Convention Center-be, ahol a konferencia is zajlott, hogy bejelentkezzek. Mi tagadás, nem hittem volna, hogy egy durván négymilliós város képes ennyire kihalt lenni. Magyarországon a legnagyobb pihenõidõ és hõség mellett is egy egyszerü 75ezres városka sokkal mozgalmasabb. Ez mindjárt akkor érintett fájdalmasan, amikor még vasárnap reggel kilenckor lementem a kajás részbe, hogy megoldjam a reggelimet, és a több mint húsz gyorsétkezdébõl egyes egyedül a McDonald's volt nyitva. (Nem csodálom, hogy rászoknak az emberek, ha egyszerüen nincs máshol lehetõségük enni.) Igaz, estére már minden nyitva volt - legalábbis záróráig, ami eléggé korán volt, minden nap 9-kor.

E napon, mint említettem, bementem bejelentkezni a konferenciaközpontba. Ezt még tömegközlekedéssel tettem, tehát elõször gyalog indultam el felderíteni a lehetõségeket. Normális Houston térképem akkor még nem volt, csak a repülõtérrõl összeszedett tessék-lássék féle, amolyan stilizált. Mindenesetre találtam egy buszmegállót, amely irányával a központ felé mutatott, gondoltam, majd érdeklõdöm a buszon. Mázlim volt, a járat pont a konferenciaközpont elõtt tett le, egy út ára egy dollárba került. Igaz, volt nálam pénz, ám az okozott problémát, hogy a legkisebb egy húszdolláros volt, és a buszon sem váltani, sem visszaadni nem tudtak. (Nem csak azon nem, amivel utaztam; ez ott nem szokás, legyen az embernél apró. Ráadásul a pontosan egy dollár nem is az a hülye összeg, amivel sokat kellen szívni, hogy az embernél legyen.) És hogy mi az a színvonal, amit Magyarországon sosem fogunk elérni? Elõször is a buszsofõr látta, hogy túrista vagyok, meg hogy fizetnék, csak aprópénz híján vagyok, így mondta, hogy semmi gáz, üljek csak le. Másodszor, és ettõl már tényleg padlót fogtam, mikor leszálltam, még a kezembe nyomott egy napijegyet mondván, hogy ezzel még vissza is fogok tudni menni... (Nem mellesleg: a napijegy nem a váltás napjára szól, hanem bármikor is veszi meg az ember, onnantól 24 órán keresztül használható!) Itt jegyeznék meg még egy érdekességet. A távozásom napján busszal mentem ki a reptérre. Ez a járat a Houstont behálózó egyébként rengeteg gyorsforgalmi út egyikén ment végig. De hiába volt a) egy busz, b) 60 mérföld/órás sebességkorlátozás, minden további nélkül ment 75-tel. (Egyébiránt az egész hömpölygõ autótömeg 75-tel ment, szóval egyöntetüen és egyenlõ mértékben nem tartotta be senki a sebességkorlátozást.) Rögön az jutott az eszmbe, vajon Magyarországon mikor jutunk el oda, hogy a BKV-buszokat vezetõ sofõrök a kis egyéni pénzspórolós érdekeiket háttérbe szorítva inkább megpróbálják az utasokat minél gyorsabban eljuttatni oda, ahová azok igyekezni próbálnak. Nálunk is van kék buszjárat az M1-M7 közös szakaszán - még sosem láttam egyet sem 70-nél (km/h!) gyorsabban menni! Itt mindjárt két megjegyzésem volna. Az egyik, megelõzendõ a kritikát, hogy nem tudnak: dehogynem! Nekem volt buszsofõr ismerõsöm, õ nem csak mondta, hanem mutatta is, hogy még a csuklós Ikarusok is tudnának menni, ha akarnának. Egyszerüen a sofõrök nem hajlandóak. A másik, hogy a tavalyi beszámoló után volt, aki szemrehányólag említette, miszerint az is tévedés, hogy a BKV nem üzemeltet légkondícionált járatokat, merthogy a metrópótló buszokban igenis volt. Namost ha eltekintünk az ezek körül amúgy kirobbant botránytól, hogy tudniillik ha volt is, azok egy részét nem üzemeltették, én természetesen úgy értem, hogy ha majd az összes tömegközlekedési eszközön lesz nyáron bekapcsolt légkondi, télen meg fütés, akkor fogunk ugyanitt járni. Már ami az utasok kényelmét illeti.

Szintén az elsõ napon sikerült megismerkednem a houstoni idõjárás változékonyságával is, már ami a csapadékot illeti. Alapjában véve napos idõ jellemzi a várost, pontosabban dög meleg magas, baromi magas páratartalommal. A hotelbe történõ megérkezésem utáni elsõ mozdulatom volt, mint ahogy Orlandoban tettem tavaly is, hogy kikapcsoljam a légkondit. Viszont mivel még így is fáztam, kinyitottam az erkélyajtót, hogy némi meleg levegõ árassza el a szobát. Nem telt el tíz perc, és minden, a szobában lévõ tükröt és üvegfelületet, beleértve a szobában található tévét is, vastag pára fedett. A második élményem az idõjárással kapcsolatban a konferenciaközpontban esett meg velem bejelentkezés közben. Bár még bemenetelemkor napos, meleg idõ volt, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem kicsit zuhog, és a házak között olyan felhõréteg húzódik, amelytõl nem lehett ellátni két utcával arrébb. Ilyesmit magas hegyekben láttam csak eddig, aki valaha pl. síelt már, az el tudja képzelni. (A mellettem éppen ücsörgõ másik résztvevõ meg is jegyezte kipillantva a viharra, amely õt is meglepte: "Welcome to Houston!") Egyébként a zivatar olyan gyorsan ment is, ahogy jött, tiszta, ám még párásabb idõt hagyva maga mögött. Az idõjárással való harmadik találkozásom az elutazásom napján volt: miatta a gépem két és félóra késéssel szállt csak fel... Sajnos hazafelé megálltunk Chicagoban utasokat felvenni, ezzel is lassítva a megérkezést, ám úton a Heathrow felé jótékony, durván 200 km/h-s hátszelet kaptunk, így alig 40 km/h-val mentünk lassabban a hangsebességnél. (Ezt felettébb sajnálatosnak is tartottam, mármint hogy nem léptük át. Marha szívesen kipróbáltam volna, az biztosan nagy élmény. Tudtommal utasszállító gépek közül egyedül a Concorde volt képes átlépni a hangsebességet, de mára már nem jár, és arról annyit kell tudni, hogy a legolcsóbb jegy is átszámítva egymillió forint fölötti árat kóstált, de a gép kifejlesztése még így is veszteséges volt, olyan irgalmatlan pénzt öltek bele.)

Végefelé hagytam az egyik legnagyobb élményemet. A konferencia résztvevõit "megvendégelték" egy baseball-meccsre, ami a Houston Astros és a Cincinatti Reds között zajlott a houstoni Minute Maid Parkban. (Próbáltam lefordítani ezt a Minute Maid-et, de aztán maradtam az "Egyperces Szobalány"-nál. ;-)) Eleinte nem akartam elmenni, gondoltam, nem értékelném, azután beláttam, lehet, hogy soha az életben többet élõben nem fogok baseball-meccset látni, és a baseball szabályainak jó 80%-ával ámúgy is tisztában voltam, szóval elmentem. (Én mindig is mondtam, hogy ha kint élnék az Egyesült Államokban, a négy nemzeti sportjuk közül, úgymint amerikai foci, kosárlabda, jégkorong és baseball, én ez utóbbiért rajonganék.) Meccs közben az általam nem ismert finomságokat a környékemen ülõktõl kérdezgettem, így mostanra eléggé letisztultak a dolgok, még ha nem is mondanám, hogy most aztán már mindent értek. Magáról a meccsrõl nem is érdemes mesélni, viszont a közben zajló show-ról annál inkább. Tipikus amerika, pont, mint amiket filmekben lát az ember. A menetek között az alábbiak közül válogattak. Volt, hogy egy nyúlnak öltözött figura hajigált a nézõk közé baseball-labdákat, volt, hogy egy mini kosárlabdapalánkot a hátán hátizsákként a tribünön a sorok között hurcolászó fazon dobáltatott rongylabdát a kosárba. (Véletlenül azon kevesek között voltam, aki megpróbálhatta, egyszer éppen hozzám dobta a rongylabdát. Tulajdonképpen úgy 20 méterrõl csak másfelet ment mellé, de a labdaérzékembõl kiindulva eredménynek tartom, hogy dobás közben a lendülettõl nem törtem el a csuklóm, vagy estem két sorral lejjebb egyéb nézõk közé.) Volt aztán olyan, hogy a stadionban lévõ óriás kivetítõn egy "Separated at birth" show ment, ami abból állt, hogy a stadionban lévõ kameramannokat irányító rendezõ (mert bizony voltak igen jó kis instant replay-ek is) keresett a lelátón olyan embereket, akik hasonlítottak valamely ismert amerikaihoz, és ezekrõl olyan függõlegesen osztott képet mutattak, hogy az egyik oldalon volt a nézõ, a másikon a híresség. Mókás volt, mint ahogy a másik verzió is: a "Kiss Me" zenéjére mutattak párokat, akik realizálva, hogy õket mutatják a kijelzõn, megcsókolták egymást. Érdekes, hogy az amerikai mentalitás szerint nem igazán voltak zavarban, jórészt szívesen csinálták. Megjegyzendõ itt még az is, hogy bár a Houston Astros otthon kikapott 5:4-re, az utolsó kör után a nézõk szépen felálltak, és elkezdtek csendben kivonulni a stadionból. Nemhogy verekedés nem volt, de még csak szitkozódás vagy életunt hangulat sem. Mellesleg kint már lovasrendõrök segítették a tömeg elvonulását, akik minden további nélkül hagyták, hogy a népek a pacit simogassák, meg sem kísérelték a próbálkozókat elhajtani a fenébe.

Texast egyébként USA egyik legkonzervatívabb államának tartják mind a szexuális, mind a drogügyi kérdéseket figyelembe véve. (Nem egy nekem való hely... ;-)) Mondjuk a kinttartózkodásom alatt ebbõl nem vettem észre semmit, igaz, eszembe sem jutott pl. kurvázni. ;-) Itt említeném meg azt a tényt is, ami logikailag ugyan nem a bekezdésbe illik, de tulajdonképpen sehova sem, hogy a(z) USA Today címü napilap (is) beszámolt a magyarországi zavargásokról. Ami viszont meglepett, még ahhoz képest is, hogy nagyjából fel voltam rá készülve, az álszent Amerikától mit várhatok: a reptéren folyamatosan bemondták (egyéb más mellett) a hangosbemondón, hogy a biztonsági ellenõrzésre vagy a biztonságiakra vonatkozó bármilyen rossz megjegyzés vagy vicc letartóztatást vonhat maga után. Elõször azt hittem, rosszul hallok! Nehogy már letartóztassanak azért, mert bármit is mondok! És az igazán bosszantó, hogy ezen álszentség ellen - a bosszankodáson kívül - tenni nem lehet semmit... Egyébként visszafelé a Heathrow még nagyobb agyhalál: a géprõl történõ leszállás után átjutni a Budapestre induló járathoz másfél órámba telt, ráadásul itt is ki volt írva a falra, hogy a szóbeli mocskolódást itt sem tolerálják, és ennek megfelelõen járnak el. Magyarul: azt csinálunk, amit akarunk, Te meg befogod a pofád, sõt, örülsz neki, különben még a fogaid is kiverjük. Gratulálok! És hiába mondom, hogy nem akarok teljes megfigyelésen és ellenõrzésen alapuló világban élni (ez már régen nem demokrácia), ennek elkerülésére csak az az egyetlen megoldás marad, hogy felakasztom magam, amiben bizonyára sok ember örömét lelné, ám egyelõre nem tervezem. Mi marad? A duzzogás... (Amíg ezért is le nem sittelnek!)

A végére hagytam az egyik legrosszabbat, ami kint történt velem. Visszaéltek a bankkártyámmal, lenyúltak róla durván 80ezer forintot (illetve annak megfelelõ USA dollárt)! Vásárolgattam pár dolgot, de mindig bankkártyával. (Ebbõl a szempontból nem lényeges a kibocsátó bank, mellesleg CIB, fontosabb, hogy dombornyomott EC/MC kártyáról van szó.) A PIN kódomat egyszer sem kellett megadnom, és a kártyám sem került ki soha a látóterembõl. Mégis, az utolsó napon kaptam egy SMS-t (még szerencse, hogy kértem ilyen szolgáltatást a banktól), miszerint történt egy kártyatranzakcióm Atalntában a fenti összeggel. Rögtön felhívtam a bankot, ahol mondták, hogy amennyiben nem az enyém a vásárlás, valószínüleg visszaéltek a kártyámmal, és legjobb lenne letiltatnom. Mondtam, hogy az sajnos nem fog menni, mert ha véletlenül szükségem lenne pénzre, akkor nincs mit használnom (ez mondjuk nem volt igaz, volt másik bankkártyám, de az valódi hitelkártya, nem akartam használni), és tekintve, hogy kevesebb, mint 24 órán belül indultam haza, ennyi idõ alatt odakint azt nekem nem pótolták volna. Így abban maradtam az operátorral, hogy minden limitemet levisz nullára, és ha bármilyen pénzfelvételre/vásárlásra lenne szükség a kártyámmal, ismét telefonálok, és a tranzakció idejére módosítom a limitet. Persze hazaérve panaszt fogok ezügyben benyújtani (van erre egy nyomtatvány), tudniillik a kártyám a kezemben van még mind a mai napig, tehát nem hagytam el, a PIN kódomat nem is adtam meg sehol, és hát elég nehéz egyidõben Houstonban es Atlantában is lenni... Sõt, ha nem szerepel az aláírásom a slip-en, márpedig elég nehéz neki, az is engem igazol. Egyetlen eset van (bár félõ, igen nagy valószínüséggel ez történt), hogy internetes vásárlásra került sor, ahol a portál nem kéri a PIN kódot, csak a kártyaszámot, lejárati idõt és az ún. biztonsági kódot. (Kétségtelen, hogy ez mind rajta van a kártyán.) Ebben az esetben avval fogok érvelni a banknak, hogy még ha a tõlem elvárható legnagyobb gondosságal járok is el a kártyám használata során, az igazán nem írható a kontómra, hogy nem vizsgálom meg minden boltban tüzetesen azt a POS terminált, amin éppen fizetek, illetve azt sem állíthatja a bank, hogy a bankkártya csak és kizárólag akkor megbízható, és nem ad visszaélésekre alkalmat, ha egyáltalán nem használják.

Mindettõl eltekintve, ahogy mondani szokták, több is veszett Mohácsnál, és ha nem is sikerül a szóban forgó összeget visszaszereznem, nem fogom elhantolni magam, és ezzel együtt is mindenképpen megérte Houstont látni.

A képek itt érhetõek el.